- Gratulálok az eljegyzéshez! – Egy számomra
ismeretlen nő simította végig a karomat, majd jóízűen kortyolt egyet a
méregdrága Crystal pezsgőjéből. Santiago büszkén húzott magához, miközben egy
másik –szintén ismeretlen - férfival társalgott tovább. Zavartan mosolyogtam a
nőre, miközben a gyűrűs ujjamon lévő gyémántgyűrűvel játszottam. A szűk
estélyitől alig kaptam levegőt, szinte megfojtott a méregdrága anyag, bár
legbelül tudtam, nem ez az igazi oka fuldoklásomnak, hanem a házasság
gondolata. Ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy szeretem-e a bal oldalamon
álldogáló, derekamat erősen szorító férfit, meggondolnám, mit válaszolok. Öt
hosszú éve vagyunk együtt, egy hete pedig, az apám születésnapján megkérte a
kezemet Santi. Képtelen voltam nemet mondani, több okból is. Az egyik, hogy
több mint száz vendég előtt kissé bunkó dolog lett volna beégetni a barátomat,
a másik pedig, hogy a szüleim erre vártak már évek óta. Muszáj volt
rábólintanom, és hiába játszottam el a boldog menyasszony szerepét, a gyomrom
felfordult a gondolattól, hogy hamarosan elveszítem azt a kis szabadságot is,
amit eddig megkaptam a kapcsolatunkban.
Körülnéztem a hatalmas teremben, mindenhol öltönybe öltözött férfiak, és elegáns ruhákban tündöklő nők. Egy szponzori vacsorára voltunk hivatalosak, amit az apám rendezett. Jelen voltak az általa támogatott csapat, a Real Madrid sportolói: focisták és kosárlabdások. Rengeteg újságíró és több fontos ember is megjelent, körülbelül kétszáz-kétszázötven vendég volt. Nem ismertem senkit, hisz nem mozogtam otthonosan a sport világában, így a folyamatos mosolygás és jó pofizás már az agyamra ment. Az pedig, hogy minden ember gratulált, és sok boldogságot kívánt, még idegesebbé tett.
- Elnézést! – kedvesen lefejtettem magamról Santi védő karjait, a pezsgős poharamat a kezébe nyomtam, aztán könnyeimet visszatartva sietősen elindultam a mosdók felé. Amint elértem a folyosót, ami az illemhelyiségekhez vezetett kitört belőlem a zokogás. A falnak döntöttem a hátamat, a mellettem lévő asztalban pedig erősen megkapaszkodtam és kiadtam magamból, ami már napok óta gyötört. Nem akarok férjhez menni, nem szeretem Santiagot. Azaz szeretem, de mint egy barátot. Az a sok év, amit együtt töltöttünk szép és jó volt, de már nem az, mint a legelején. Tudom, hogy összetehetem a két kezemet, amiért egy ilyen csodálatos férfi szerelmes belém, de túl sok a nyomás rajtam. A szüleim állandó nyaggatása, hogy mikor költözöm el, mikor szülök unokákat és a legfőbb: mikor tartsuk meg a közelgő menyegzőt. Nekem szabadságra van szükségem, vagy inkább időre, hogy eldöntsem mit is akarok! Viszont ezt nem mondhatom el nekik, mert akkor összetörném Santiago szívét. Vagy inkább az apámét.
- Jól van? – Egy kellemes férfihang szakította félbe gondolatmenetemet. Ijedten kaptam a fejem a hang tulajdonosa felé. Zavaromban még egy üvegvázát is levertem a kezemmel, ami a mellettem lévő asztalon díszelgett.
- Ó, jaj! – szipogtam. Leguggoltam, hogy összeszedjem a szilánkokat, de könnyeimtől alig láttam.
- Hagyja csak! – kedvesen megfogta a két ügyetlen kézfejemet és erős karjaival felsegített. Nem ismertem a férfit, de nálam egy fejjel magasabb volt, izmos és borostás. A haja világos, míg szeme sötét barna volt. Körülbelül tíz centiméterre volt tőlem.
- Ne haragudjon, én csak… - kezdtem volna menteni magamat, de elcsuklott a hangom. Még mindig sokkos állapotban voltam, nem tudtam lenyugodni.
- Elnézést kér, amiért összetört egy vázát? – Barátságosan elmosolyodott, majd előhalászott egy zsebkendőt az öltönye belső zsebéből és felém nyújtotta. Félénken nyúltam a fehér anyagért, aztán mikor kezünk összeért, megrázott. Mintha vizes kézzel nyúltam volna a konnektorba, áramütés szerű volt.
- Hű! – húzódott el hirtelen. - Maga is…?
- Igen, éreztem.
- Működik a kémia közöttünk – vigyorodott el. A hangja annyira kellemes, megnyugtató volt, hogy sikerült elfelejtetnie velem azt a sok gondot, ami miatt sírtam. – Szabad megtudnom a nevét?
- Elnézést, elfelejtettem! – miután letöröltem könnyeimet a zsebkendőjével, az arcomba hulló tincseket pedig kisimítottam, jobb kezemet nyújtottam, és bemutatkoztam. – Tia Calderón!
- Örvendek, Calderón kisasszony! – mosolygott és elfogadta kézfogásom. – Sergio Ramos!
- Szintúgy, Ramos úr! – mosolyogtam vissza. Pár másodpercig még fogta a kezemet, közben pedig az arcomat fürkészte. Óráknak tűnt, míg álltunk ott és vizslattuk a másikat, amikor hangos cipőkopogás zavart meg minket.
- Tia? – Az anyám jelent meg a folyosó végén. Ijedten húztam el a kezemet és pillantottam felé. Sergio egy lépést hátrált. – Mi a baj?
- Semmi– legyintettem -, csak ügyetlen voltam és levertem ezt a vázát. De Ramos úr akadályozta meg, hogy elvágjam az ujjamat a szilánkokkal!
- Értem – válaszolt. – Gyere, Santiago és az apád már vár!
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm! – pillantottam az előttem álló férfira, majd sietve az anyám után lépkedtem. A folyosó végéről még visszapillantottam rá, aztán összeszedtem magam és megkerestem a vőlegényemet.
Az est legfontosabb része az apám beszédje volt. Nem igazán rá figyeltem, mert időközben a „megmentőm”, Ramos úr a terem másik végéből figyelt. Bal kezét zsebre dugta, míg a másikkal a pezsgős poharat szorongatta, közben ugyanúgy nézett, mint amikor kezet fogtunk. Hogy ne legyek feltűnő, szememet a vőlegényemre helyeztem, aki idő közben apám mellett, az emelvényen köszöntötte a megjelenteket. Éreztem Sergio tekintetét magamon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy engem néz. Halvány pír keletkezett az arcomon, aztán egy nagy levegővétel után megtapsoltam Santiago beszédjét és kedvesen és mosolyogva, mint egy a boldogságtól kicsattanó menyasszony nyújtottam a kezemet a közelgő vőlegényem felé. Gyengén megöleltem és egy félénk puszit nyomtam arcára.
Körülnéztem a hatalmas teremben, mindenhol öltönybe öltözött férfiak, és elegáns ruhákban tündöklő nők. Egy szponzori vacsorára voltunk hivatalosak, amit az apám rendezett. Jelen voltak az általa támogatott csapat, a Real Madrid sportolói: focisták és kosárlabdások. Rengeteg újságíró és több fontos ember is megjelent, körülbelül kétszáz-kétszázötven vendég volt. Nem ismertem senkit, hisz nem mozogtam otthonosan a sport világában, így a folyamatos mosolygás és jó pofizás már az agyamra ment. Az pedig, hogy minden ember gratulált, és sok boldogságot kívánt, még idegesebbé tett.
- Elnézést! – kedvesen lefejtettem magamról Santi védő karjait, a pezsgős poharamat a kezébe nyomtam, aztán könnyeimet visszatartva sietősen elindultam a mosdók felé. Amint elértem a folyosót, ami az illemhelyiségekhez vezetett kitört belőlem a zokogás. A falnak döntöttem a hátamat, a mellettem lévő asztalban pedig erősen megkapaszkodtam és kiadtam magamból, ami már napok óta gyötört. Nem akarok férjhez menni, nem szeretem Santiagot. Azaz szeretem, de mint egy barátot. Az a sok év, amit együtt töltöttünk szép és jó volt, de már nem az, mint a legelején. Tudom, hogy összetehetem a két kezemet, amiért egy ilyen csodálatos férfi szerelmes belém, de túl sok a nyomás rajtam. A szüleim állandó nyaggatása, hogy mikor költözöm el, mikor szülök unokákat és a legfőbb: mikor tartsuk meg a közelgő menyegzőt. Nekem szabadságra van szükségem, vagy inkább időre, hogy eldöntsem mit is akarok! Viszont ezt nem mondhatom el nekik, mert akkor összetörném Santiago szívét. Vagy inkább az apámét.
- Jól van? – Egy kellemes férfihang szakította félbe gondolatmenetemet. Ijedten kaptam a fejem a hang tulajdonosa felé. Zavaromban még egy üvegvázát is levertem a kezemmel, ami a mellettem lévő asztalon díszelgett.
- Ó, jaj! – szipogtam. Leguggoltam, hogy összeszedjem a szilánkokat, de könnyeimtől alig láttam.
- Hagyja csak! – kedvesen megfogta a két ügyetlen kézfejemet és erős karjaival felsegített. Nem ismertem a férfit, de nálam egy fejjel magasabb volt, izmos és borostás. A haja világos, míg szeme sötét barna volt. Körülbelül tíz centiméterre volt tőlem.
- Ne haragudjon, én csak… - kezdtem volna menteni magamat, de elcsuklott a hangom. Még mindig sokkos állapotban voltam, nem tudtam lenyugodni.
- Elnézést kér, amiért összetört egy vázát? – Barátságosan elmosolyodott, majd előhalászott egy zsebkendőt az öltönye belső zsebéből és felém nyújtotta. Félénken nyúltam a fehér anyagért, aztán mikor kezünk összeért, megrázott. Mintha vizes kézzel nyúltam volna a konnektorba, áramütés szerű volt.
- Hű! – húzódott el hirtelen. - Maga is…?
- Igen, éreztem.
- Működik a kémia közöttünk – vigyorodott el. A hangja annyira kellemes, megnyugtató volt, hogy sikerült elfelejtetnie velem azt a sok gondot, ami miatt sírtam. – Szabad megtudnom a nevét?
- Elnézést, elfelejtettem! – miután letöröltem könnyeimet a zsebkendőjével, az arcomba hulló tincseket pedig kisimítottam, jobb kezemet nyújtottam, és bemutatkoztam. – Tia Calderón!
- Örvendek, Calderón kisasszony! – mosolygott és elfogadta kézfogásom. – Sergio Ramos!
- Szintúgy, Ramos úr! – mosolyogtam vissza. Pár másodpercig még fogta a kezemet, közben pedig az arcomat fürkészte. Óráknak tűnt, míg álltunk ott és vizslattuk a másikat, amikor hangos cipőkopogás zavart meg minket.
- Tia? – Az anyám jelent meg a folyosó végén. Ijedten húztam el a kezemet és pillantottam felé. Sergio egy lépést hátrált. – Mi a baj?
- Semmi– legyintettem -, csak ügyetlen voltam és levertem ezt a vázát. De Ramos úr akadályozta meg, hogy elvágjam az ujjamat a szilánkokkal!
- Értem – válaszolt. – Gyere, Santiago és az apád már vár!
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm! – pillantottam az előttem álló férfira, majd sietve az anyám után lépkedtem. A folyosó végéről még visszapillantottam rá, aztán összeszedtem magam és megkerestem a vőlegényemet.
Az est legfontosabb része az apám beszédje volt. Nem igazán rá figyeltem, mert időközben a „megmentőm”, Ramos úr a terem másik végéből figyelt. Bal kezét zsebre dugta, míg a másikkal a pezsgős poharat szorongatta, közben ugyanúgy nézett, mint amikor kezet fogtunk. Hogy ne legyek feltűnő, szememet a vőlegényemre helyeztem, aki idő közben apám mellett, az emelvényen köszöntötte a megjelenteket. Éreztem Sergio tekintetét magamon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy engem néz. Halvány pír keletkezett az arcomon, aztán egy nagy levegővétel után megtapsoltam Santiago beszédjét és kedvesen és mosolyogva, mint egy a boldogságtól kicsattanó menyasszony nyújtottam a kezemet a közelgő vőlegényem felé. Gyengén megöleltem és egy félénk puszit nyomtam arcára.
***
 |
| Ajánlott zene |
Türelmetlenül toporzékoltam a liftben, és hol az órámra, hol
a kijelzőre pillantottam melyik emeleten is vagyok. A mélygarázsba érve egy
nagy sóhajtással szálltam ki a felvonóból. A vállamon pihenő táskámból
előhalásztam a kocsi slusszkulcsát, aztán az ajtót nyitó gomb megnyomása után
beültem a járgányba. Miután bekötöttem a biztonsági övet beindítottam az autót és
a kijárt felé kormányoztam.
- Ezt imádom! – vigyorogva felhangosítottam a rádióban szóló zenét. A napszemüvegemet felvéve követtem a város ütemét. Vasárnap délben az ember azt hiszi, alig van autó. Ennek ellenére mintha muszáj lenne, mindenki kocsiba ült. Talán az esti mérkőzés miatt.
Miután hazaértünk Santival a vacsoráról, elég sokáig fent voltam még. A vőlegényem azonnal álomba szenderült, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat. Vagy inkább egy személy. Sergio Ramos, alig tudok róla valamit, mégis megfogott a kisugárzása. Annyira közvetlen, segítőkész volt. És ahogy egész este figyelt… Összezavart. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Santiago iránt az érzelmeim már rég nem őszinték, de nem gondoltam volna, hogy majd jön valaki, aki ennyire megszédít. De ugyan, mire gondolok! Én menyasszony vagyok, nem járhat az agyam egy férfin, akit nem is ismerek!
Elhessegettem a kusza gondolatokat aztán leparkoltam. Az étterem dugig volt, de a barátnőim már a teraszon ücsörögtek és ásványvizet iszogattak. Annak ellenére, hogy szeptembert írtunk elég nyárias volt az idő, aminek nagyon örültem.
- Sziasztok! – Hatalmas vigyorral köszöntöttem a két lányt. Mind kettőjüknek adtam egy puszit és leültem a szabad székre.
- Szia, Napsugár! – mosolygott rám Santana, aki nem csak barátnőm, hanem unokatestvérem is volt. Mióta megszülettünk elválaszthatatlanok vagyunk, olyan, mint egy gondoskodó nővér.
- Már azt hittem sosem érsz ide! – Elena, a szőke közöttünk. Mármint a hajszíne! Vele a középiskola első napjától vagyunk barátnők, szinte testvérem. Először igencsak utáltuk egymást, mert Elena szerint túl sokat nyafogtam, de valahogy mégis összehaverkodtunk. Amit nem bánok, mert hihetetlenül őszinte, megbízható, és nagyszájú lány. Mindig magabiztos és laza – Santanával ellentétben. Ő picit visszafogottabb, de nem kell félteni.
- Azt hittem a tíz perces utat nem fél óra alatt fogom megtenni –válaszoltam. Rendeltem magamnak is egy üdítőt aztán kényelmesen hátradőltem. – Hogy telt az estétek?
- Santanát kérdezd! – nevetett fel Elena és a barna hajúra mutatott. Olyan idiótán nevetett, hogy én is elvigyorodtam. – Majd ő mesél, majd ő mesél!
- Vicces! – cinikusan odabökte a vihogó lánynak, majd felém fordult. – Kifogtam egy meleg csávót.
- Mit? – Most már értettem miért ennyire vicces Elenának, én is vele együtt röhögtem. – Azt meg hogyan?
- Nevessetek csak! – duzzogott a lány. Öt másodperc szünetet tartott aztán elkezdte összefoglalni a múlt est eseményeit. – Tök jól el voltunk! Iszogattunk, beszélgettünk. Mikor már le akartam smárolni kinyögte, hogy neki van pasija. Pasija! Érted? Azt hittem elsüllyedek szégyenembe!
- Ugyan, Ana! – Így hívtuk Santanát, mivel Santiként a pasimat emlegettem. – Te nem tudhattad…
- Máskor majd rákérdezek, hogy meleg-e.
- Jó terv – kacsintottam. A nevetéstől kicsorduló könnyeimet letörölve megfelelőnek találtam az időt, hogy én is elmeséljem az estémet. – Tegnap találkoztam egy férfivel.
- Férfi? – A két lány egyszerre tette fel a kérdést. Elena kezéből még a pohár is majd’ kiesett.
- Igen, de semmi rosszra nem kell gondolni! – szögeztem le még mielőtt elkezdenének fantáziálni.
- Hát nem azon a szponzori vacsorán voltál? – Ana kíváncsian érdeklődött. Bólintottam és folytattam.
- Annyira elegem volt mindenből, és mindenkiből! A ruha meg majd’ megfojtott. Egyszer kirohantam a mosdók felé, aztán kitört belőlem minden – nyeltem egyet. Még most is elönt a kétségbeesés, ha visszagondolok. – Ott zokogtam, mint valami nem normális, amikor arra járt Sergio… Sergio… Ramos! Igen. Összetörtem egy vázát is, úgy megijesztett. Már épp készültem összevagdosni a kezemet, mert fel akartam takarítani a szilánkokat, de ő megállított. Közvetlen és aranyos volt.
- Ácsi, ácsi! – intett le Elena. – Álljunk meg egy szóra! Ramos? Focista Ramos? Adonisz Ramos?
- Nem tudtam, hogy focizik…
- Az apád szponzorálja őket! – fejtette meg a rejtvényt Santana. Lehunytam a szemeimet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Hogy ő híres, és futballista? Valahogy nem ilyennek képzeltem a sportolókat. Igaz, hogy tökéletes izmai voltak, még az öltönyön keresztül is jól kivettem, de kicsit nagyképű embereknek hittem őket. Lehetséges, hogy ő kivétel, kitudja.
- És történt valami? – Elena, mint egy kamaszlány. Nagyon érdekelte a dolog.
- Nem! Van barátom…
- Vőlegényed – gúnyosan jegyezte meg Santana miután ivott egy kortyot.
- Hidd el – kezdte Elena -, hogy Sergio Ramos ezerszer, sőt! Tízezerszer jobb Santiago Iglesiasnál!
- Menyasszony vagyok! – feleltem. Hangom elcsuklott, nem voltam túl meggyőző. Hiába próbáltam mindig védeni a vőlegényemet, Santana és Elena tudták, hogy nem vagyok boldog vele. Sosem beszéltem nyíltan nekik erről, de ők érezték. Hiába, a legjobb barátnőim belém látnak. – És amúgy sem hiszem, hogy találkozom vele.
A kedvem egy csapásra rosszabb lett, ám próbáltam vidáman állni a lányokhoz. Ha belegondolok tényleg így a legjobb, ha nem találkozom többé vele. Nekem kötelességem van! Nem vonzódhatok egy másik férfihez… lehetetlen.
- Van egy remek ötletem! Ma este elmegyünk a Real Madrid meccsére! – Santanát még sosem láttam ennyire lelkesnek. Elena ujjongva értett egyet a barátnőmmel. Négy szem szegeződött rám, mindegyikből ki tudtam olvasni, hogy nemleges választ elfogadni ők bizony nem hajlandóak. Így hát félénken, de rábólintottam.
A jegyeket nekem kellett megszereznem, mivel az apám szponzor, így megkapjuk ingyen. Azonban vele nem szívesen beszéltem volna, inkább Santiagot hívtam fel.
- Szia, Szépségem! – Vőlegényem vidáman szólt a vonal másik végéről.
- Szia, Santi! – köszöntöttem én is. Gyomrom idegesen rándul össze. – Lenne egy kérésem.
- Akármi, Tia.
- Elena nagyon szeretne eljutni a mai Real Madrid mérkőzésre. És Santanával együtt elkísérnénk! Esetleg tudnál jegyeket szerezni? – Féltem, hogy lebukok, még ha Santinak halványlila gőze sincs, hogy találkoztam Ramossal.
- Ennyire érdekli Elenát a foci? – kérdezte nevetve. – Persze, mindig kapunk jegyet. Átugrasz érte?
- Nem tudnád valakivel elküldetni a lakásomra? Ma a csajokkal vásárolgatni készülünk…
- De, elküldöm! Jó szórakozást, Szépség! Szeretlek, szia!
- Szia! – elköszöntem és bontottam a vonalat. Fújtam egy nagyot és elraktam a mobilomat.
- Hol maradt a szeretlek? – csipkelődött Elena.
- Már rég leszoktam róla – válaszoltam.
- Ezt imádom! – vigyorogva felhangosítottam a rádióban szóló zenét. A napszemüvegemet felvéve követtem a város ütemét. Vasárnap délben az ember azt hiszi, alig van autó. Ennek ellenére mintha muszáj lenne, mindenki kocsiba ült. Talán az esti mérkőzés miatt.
Miután hazaértünk Santival a vacsoráról, elég sokáig fent voltam még. A vőlegényem azonnal álomba szenderült, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat. Vagy inkább egy személy. Sergio Ramos, alig tudok róla valamit, mégis megfogott a kisugárzása. Annyira közvetlen, segítőkész volt. És ahogy egész este figyelt… Összezavart. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Santiago iránt az érzelmeim már rég nem őszinték, de nem gondoltam volna, hogy majd jön valaki, aki ennyire megszédít. De ugyan, mire gondolok! Én menyasszony vagyok, nem járhat az agyam egy férfin, akit nem is ismerek!
Elhessegettem a kusza gondolatokat aztán leparkoltam. Az étterem dugig volt, de a barátnőim már a teraszon ücsörögtek és ásványvizet iszogattak. Annak ellenére, hogy szeptembert írtunk elég nyárias volt az idő, aminek nagyon örültem.
- Sziasztok! – Hatalmas vigyorral köszöntöttem a két lányt. Mind kettőjüknek adtam egy puszit és leültem a szabad székre.
- Szia, Napsugár! – mosolygott rám Santana, aki nem csak barátnőm, hanem unokatestvérem is volt. Mióta megszülettünk elválaszthatatlanok vagyunk, olyan, mint egy gondoskodó nővér.
- Már azt hittem sosem érsz ide! – Elena, a szőke közöttünk. Mármint a hajszíne! Vele a középiskola első napjától vagyunk barátnők, szinte testvérem. Először igencsak utáltuk egymást, mert Elena szerint túl sokat nyafogtam, de valahogy mégis összehaverkodtunk. Amit nem bánok, mert hihetetlenül őszinte, megbízható, és nagyszájú lány. Mindig magabiztos és laza – Santanával ellentétben. Ő picit visszafogottabb, de nem kell félteni.
- Azt hittem a tíz perces utat nem fél óra alatt fogom megtenni –válaszoltam. Rendeltem magamnak is egy üdítőt aztán kényelmesen hátradőltem. – Hogy telt az estétek?
- Santanát kérdezd! – nevetett fel Elena és a barna hajúra mutatott. Olyan idiótán nevetett, hogy én is elvigyorodtam. – Majd ő mesél, majd ő mesél!
- Vicces! – cinikusan odabökte a vihogó lánynak, majd felém fordult. – Kifogtam egy meleg csávót.
- Mit? – Most már értettem miért ennyire vicces Elenának, én is vele együtt röhögtem. – Azt meg hogyan?
- Nevessetek csak! – duzzogott a lány. Öt másodperc szünetet tartott aztán elkezdte összefoglalni a múlt est eseményeit. – Tök jól el voltunk! Iszogattunk, beszélgettünk. Mikor már le akartam smárolni kinyögte, hogy neki van pasija. Pasija! Érted? Azt hittem elsüllyedek szégyenembe!
- Ugyan, Ana! – Így hívtuk Santanát, mivel Santiként a pasimat emlegettem. – Te nem tudhattad…
- Máskor majd rákérdezek, hogy meleg-e.
- Jó terv – kacsintottam. A nevetéstől kicsorduló könnyeimet letörölve megfelelőnek találtam az időt, hogy én is elmeséljem az estémet. – Tegnap találkoztam egy férfivel.
- Férfi? – A két lány egyszerre tette fel a kérdést. Elena kezéből még a pohár is majd’ kiesett.
- Igen, de semmi rosszra nem kell gondolni! – szögeztem le még mielőtt elkezdenének fantáziálni.
- Hát nem azon a szponzori vacsorán voltál? – Ana kíváncsian érdeklődött. Bólintottam és folytattam.
- Annyira elegem volt mindenből, és mindenkiből! A ruha meg majd’ megfojtott. Egyszer kirohantam a mosdók felé, aztán kitört belőlem minden – nyeltem egyet. Még most is elönt a kétségbeesés, ha visszagondolok. – Ott zokogtam, mint valami nem normális, amikor arra járt Sergio… Sergio… Ramos! Igen. Összetörtem egy vázát is, úgy megijesztett. Már épp készültem összevagdosni a kezemet, mert fel akartam takarítani a szilánkokat, de ő megállított. Közvetlen és aranyos volt.
- Ácsi, ácsi! – intett le Elena. – Álljunk meg egy szóra! Ramos? Focista Ramos? Adonisz Ramos?
- Nem tudtam, hogy focizik…
- Az apád szponzorálja őket! – fejtette meg a rejtvényt Santana. Lehunytam a szemeimet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Hogy ő híres, és futballista? Valahogy nem ilyennek képzeltem a sportolókat. Igaz, hogy tökéletes izmai voltak, még az öltönyön keresztül is jól kivettem, de kicsit nagyképű embereknek hittem őket. Lehetséges, hogy ő kivétel, kitudja.
- És történt valami? – Elena, mint egy kamaszlány. Nagyon érdekelte a dolog.
- Nem! Van barátom…
- Vőlegényed – gúnyosan jegyezte meg Santana miután ivott egy kortyot.
- Hidd el – kezdte Elena -, hogy Sergio Ramos ezerszer, sőt! Tízezerszer jobb Santiago Iglesiasnál!
- Menyasszony vagyok! – feleltem. Hangom elcsuklott, nem voltam túl meggyőző. Hiába próbáltam mindig védeni a vőlegényemet, Santana és Elena tudták, hogy nem vagyok boldog vele. Sosem beszéltem nyíltan nekik erről, de ők érezték. Hiába, a legjobb barátnőim belém látnak. – És amúgy sem hiszem, hogy találkozom vele.
A kedvem egy csapásra rosszabb lett, ám próbáltam vidáman állni a lányokhoz. Ha belegondolok tényleg így a legjobb, ha nem találkozom többé vele. Nekem kötelességem van! Nem vonzódhatok egy másik férfihez… lehetetlen.
- Van egy remek ötletem! Ma este elmegyünk a Real Madrid meccsére! – Santanát még sosem láttam ennyire lelkesnek. Elena ujjongva értett egyet a barátnőmmel. Négy szem szegeződött rám, mindegyikből ki tudtam olvasni, hogy nemleges választ elfogadni ők bizony nem hajlandóak. Így hát félénken, de rábólintottam.
A jegyeket nekem kellett megszereznem, mivel az apám szponzor, így megkapjuk ingyen. Azonban vele nem szívesen beszéltem volna, inkább Santiagot hívtam fel.
- Szia, Szépségem! – Vőlegényem vidáman szólt a vonal másik végéről.
- Szia, Santi! – köszöntöttem én is. Gyomrom idegesen rándul össze. – Lenne egy kérésem.
- Akármi, Tia.
- Elena nagyon szeretne eljutni a mai Real Madrid mérkőzésre. És Santanával együtt elkísérnénk! Esetleg tudnál jegyeket szerezni? – Féltem, hogy lebukok, még ha Santinak halványlila gőze sincs, hogy találkoztam Ramossal.
- Ennyire érdekli Elenát a foci? – kérdezte nevetve. – Persze, mindig kapunk jegyet. Átugrasz érte?
- Nem tudnád valakivel elküldetni a lakásomra? Ma a csajokkal vásárolgatni készülünk…
- De, elküldöm! Jó szórakozást, Szépség! Szeretlek, szia!
- Szia! – elköszöntem és bontottam a vonalat. Fújtam egy nagyot és elraktam a mobilomat.
- Hol maradt a szeretlek? – csipkelődött Elena.
- Már rég leszoktam róla – válaszoltam.
